Amint megszólalok, otthagynak a képek.
Mert Vojnich Erzsébet most kiállított munkái sem a megismerést szolgálják, hanem az észlelést, talán még pontosabban – Merleau-Ponty szavával –: a vad észlelést. Éppen ezért nem a gondolkozás felől érdekesek, nem a fogalmi struktúrák felőle, mert valójában annak megpillantására tanítanak, ami elől menekülnénk, bár tudjuk, lehetetlen.
Vojnich Erzsébet újabb képei a korábban már kiállított nagy szénmunkák testvérei. Ez a szinte monokróm világ mostanra kiteljesedett, félelmetes erőre tett szert. A képeken megjelenő rítus nélküli rituális fürdők, értelműket vesztett lépcsők, soha többé fel nem fejthető funkciók szerint kapcsolódó terek, ismeretlen rendeltetésű ipari épületek vagy végtelen feketeségű gödrök, hétköznapi életünkben egyszerre: sehol nem láthatók és mégis mindenütt jelenvalók. A művész szeme lebontja fölülük a takarást és mindazt, ami elfedi őket, hogy láthatóvá tegye a láthatatlant, és hogy látásukban – a testi érzékelésnek ebben a szinte sebként működő feszítettségében – a teret immár belülről éljem meg.
Amikor a kép által látok, önmagammal találkozom, saját sorosommal, sőt, mindannyiunkkal és valamennyiünk összefonódó sorsával. Mindezt bízvást nevezhetjük történelemnek is… – Vojnich Erzsébet képeit nézve e pillanatban talán még nehezebb megfeledkeznünk arról az irracionális erőről, amely az ábrázolt helyek mindegyikét vagy kimozdította eredendő rendeltetéséből (s ezzel lényegében megfosztotta értelmétől), vagy beláthatatlanul sötét feladattal ruházta fel. Mintha öröktől fogva ugyanaz a tétova és erőtlen bizonytalanság járná át a történelmet és lakná személyes sorsunkat. Ezek a képek egy percre sem oldják fel a feszültséget. Szikár szűkszavúságuk, gyűröttségük és roncsoltságuk mintha éppen a valahonnan való menekülés és a valaki(k) elől való menekítés friss emlékét idézné. Vojnich Erzsébet munkái egyrészt egyértelműen kötődnek egy erős történelmi tapasztalathoz, másrészt azonban határozottan és tudatosan mennek szembe a kulturális referenciák felfejtéséből adódó mellébeszélésnek. Sokkal inkább jellemző rájuk a „nem tudom”, „elfelejtettem” már-már sokkos amnéziája, mint az ismeret hierarchiájának bizonyossága.
Ha merek rájuk hagyatkozni, lényegében minden kép, ugyanoda visz, és ezt az utat testben kell megtennem; vagyis úgy tetszik, „vásárra kell vinnem a bőrömet”. A képben azonban saját testemmel találkoznom, a végesség és esendőség, mindenekelőtt pedig az elpusztíthatóság zsigeri – ám mégis mélyen emberi – tapasztalatával.
Itt álljunk meg.
2012. február 23. NoMade Galéria