(A kőelme)
Egy Hogen nevű, kínai Zen-mester egyedül élt vidéken, egy kis templomban. Egy napon, négy vándor szerzetes jelent meg nála, akik azt kérdezték, rakhatnának-e az udvarán tüzet, hogy megmelegedjenek.

Míg a tüzet rakták, Hogen hallotta, hogy az objektivitásról és szubjektivitásról vitáznak. Csatlakozott hozzájuk, és így szólt: “Amott áll egy nagy kő. Az vajon az elmétekben vagy azon kívül létezik?”

Az egyik szerzetes így válaszolt: “A buddhista nézet szerint, minden az elme tárgyiasult formája, ezért azt mondanám, hogy a kő az elmémben létezik.”

“Bizony, nehéz lehet a fejed,” válaszolta Hogen, “ ha az elmédben egy ekkora követ cipelsz.”

Aztán egy szép napon, a bölcs Hogen mester nehéz helyzetbe került. Kép-tekercseket bontottak ki előtte, melyek sehogy sem hasonlítottak azokra a tekercsekre, amelyekkel addig dolga volt. A tekercseken ugyanis szemmel láthatóan tájképek voltak, ám ezek a tájképek sehogy sem hasonlítottak azokra a tájképekre, amelyeket addig látott. Nem voltak rajtuk púpos hátú, hófödte hegycsúcsok, nem volt rajtuk pampaszfű, sem pedig cseresznyevirágszirom, nem látszott az évszakok váltakozása, sem pedig a nap vagy a hold korongja, s nem mutatkozott egyetlen emberi alak sem, amelyik arcát egy távoli patak friss vízében fürösztötte volna. Nem. A kép-tekercseken Hogen mester számára azonosíthatatlan építmények elhagyott, belső tereit látta, semmibe vezető lépcsősorokat, fémráccsal borított lámpasorok által vetett fémkorlátárnyékokat látott; egy magányosan álló, kőszarkofágnak tűnő, fedetlen betontartályt, valamint rituális fürdőknek látszó medencéket látott, amelyekbe örökkön üresen álló, s csak valaha, a messzi múltban emberi talpak által érintett lépcsők vezettek; a külső, izzó fénytől megvakult ablakokat látott, melyek mégis valamiféle beváltandó ígéretként vonzották a reményteli tekintetet; megkopott kockaköveket, elárvult fémtölcséreket és betonoszlopokat látott, melyek mind egy elsüllyedt, s most, a művész által újra meglelt civilizáció érintetlenül hagyott szentélyének titokzatos tartozékaiként ábrázoltattak, s melyeknek titka, Hogen mester számára is váratlanul, megfejthetetlennek tűnt.
Mégis, volt ezeken a képtekercseken valami, ami Hogen mestert odaszögezte eléjük, ami nem hagyta nyugodni, valami, ami ismeretlenségében is nyugtalanítóan ismerős volt, valami, amiről nemigen tudta eldönteni, hogy a képekből feléje, avagy éppen őbelőle, s a képek felé sugárzik. Akárhogy is, de volt ott valami oda-vissza közlekedés, valami áramlás, ami, ahogy ott állt, s nézte a képeket, Hogen mestert tetőtől talpig átjárta. Ha nem idegenkedett volna az elhamarkodott kijelentésektől, azt mondta volna, hogy megvilágosodása van, mely állapotot máskor csak hosszas meditáció útján volt képes elérni. Hogen mester nemigen értette, hogy mi történik vele, de akármi volt is, nem akarta elszalasztani a pillanatot, ki akarta tárni az elméjét és az érzékeit hogy lássa, tudja, érezze, amit e képtekercsek közvetítettek feléje.
S ekkor történt az, amit itt most elmondok nektek: a képeken ábrázolt távoli, idegen, megfejthetetlen civilizáció egyszercsak összeért a saját világával, a saját élményeivel, a saját emlékeivel; az üres, távoli, idegen csarnokok egyszercsak saját legbensőségesebb, legszemélyesebb tereivé váltak, amelyeket most, a képek által, másokkal, ismeretlenekkel oszt meg, s ez az osztozás, az együvé tartozásnak ez a titokzatos, megmagyarázhatatlan érzése hálával töltötte el. Szavakba ugyan nem tudta volna önteni, de olyasféle érzése támadt, hogy a világ (s ezen belül a természet is) elsősorban emberi építmény, amely örökké térrel és idővel küszködik, és éppen ettől az összekötő kapocstól tud egy számára mégoly idegen, épített világ is hirtelen ismerőssé, bensővé, sajáttá és esendővé válni: mert benne van ez a küszködés az idővel, ez a léttel és nemléttel való bíbelődés, ez az örökös, reménytelenül reményteli motozás. S mire Hogen mester gondolatban idáig elért, a képtekercsen ábrázolt betonszarkofágot már egészen olyannak látta, mint egy virágbaborult cseresznyefát: hisz erről is, arról is elszáll a pillangó.
S hogy most mindez csupán az ő elméjében létezett-e vagy a képtekercseken, hát, már nemigen tudta volna megmondani. De szerencsére, éppen nem kérdezte senki. Így aztán csak ült, és boldogan szemlélte tovább a képtekercseket. Az alsó sarkukban ezt a szót betűzte ki: Vojnich. S ki tudja miért, valamiképpen ez is fényes nyugalommal töltötte el.