Magyar verssorok motoszkálnak bennünk. Nemzeti összetartozásunk nagy záloga ez. Meglátunk valamit, s eszünkbe jut róla, általa egy-egy verssor. Amióta Vojnich Erzsébet új képeiről gondolkodom, mögöttes dallamként ez jár az eszemben: „hol fényben fürdesz, azt a termet / elsötétítem - meghalok”. Dallam ez, valami harmadik, költészet és festészet mellett. Eszembe nem jutna azt mondani, hogy Vojnich képei illusztrálják ezeket a sorokat, mint ahogy azt sem, hogy e sorok kifejezik Vojnich képeit. És mégis.
-*
Vojnich nem tartozik a magyarázkodó művészek közé. Címei tárgyilagosak. Hiányzik belőle minden konceptualitás. Látványokat fest, amelyek történetesen épített, s legtöbbször belső terek – termek, csarnokok, udvarok, lépcsőrendszerek, ciszternák, aluljárók: ilyesmik. Ezek a látványok reálisak, amennyiben nem fantázia-architektúrák, mindegyik létezik valahol. S ugyanakkor irreálisak, amennyiben már a képet megelőző fénykép (Vojnich mindig lefényképezi témáját) kompozíciója, kivágása mintegy elveszejti a nézőt, s megakadályozza abban, hogy a helyet, amit lát, elhelyezze a valóság tágabb körében.
*
Az épített terek lakatlanok. Nem pillanatnyilag üresek, hanem jó ideje már. De hogyan is állhatna, vagy támaszkodhatna ember rá arra a puha, vattaszerű képződményre, ahogy Vojnich a nagy felületeket, a talajt és a falakat festi, s amely szinte kézjegye festészetének?
*
Ha mégis csak egy fogalmat keresnénk – s mit tehetne mást a műértelmező –, amely megközelíti e képek jelentését, akkor erre találok: elhagyatottság. Ám ennek semmi köze valami személyeshez, vallomásszerűhöz. Vojnich nagyszabású, hűvös festészetébe ilyesmi nem lopakodhat be. Ha nem találjuk a legközelebbit, akkor keressük a legtávolabbit, s beszéljünk az Istentől való elhagyatottságról? Nem gondolnám.
*
A régebbi képek témája az elhagyatott, leszerelt raktár, szerelőcsarnok, gépterem, s hasonló volt. A modern ipar használaton kívül helyezett terei, amelyek kietlenül meredeznek, amíg – szerte a világon – a kultúra újra nem hasznosítja őket. Az újabb képek egy része – keleti utazások hatására – még sejtelmesebb tereket idéz, egy medencét például, amelyhez lépcsők vezetnek alá. Nem kell azonban valamifajta keleti megvilágosulásra gondolni. Inkább az egység a bámulatos, ahogyan Vojnich az új témákat, új látványokat beilleszti életművébe.
*
Se nem líra, se nem transzcendencia. A puszta mesterséges tér, amelyet valaha, valakik létrehoztak, és a természetes fény. Ezeket a képeket a nagy, határozott, szenvedélyes, s ugyanakkor a készítés folyamatát megőrző összevissza ecsetvonások egyneműsítik. A lágy, gyapjas közeg az architekturális elemek élein kívül mindent magába old, még a medence sötét vizét is. Ami tagolja a művet, az a fény és az árnyék. Sötétek és fényben fürdők ezek a képek, s mivel alaphelyzetük a sötétség (az épített terek, a pincemély, az aluljáró feketéllése), ezért a fény pászmái, foltjai, pettyei, felcsillámlásai és szétterülései mindig váratlan ajándékok.
*
Rendkívül redukált és mégis gazdag kolorit. A barnásfekete és a vászon meghagyott tojásfehér színének ellentéte az alapvető, de a mértékkel használt kékek és okkerek derengései, a barnák és szürkék árnyalatai a sötéten és világoson teszik változatossá a nagy, egyhangú felületeket.
*
Mindenki előtt nyilvánvaló, aki Vojnich-képeket lát, a festő rendkívüli érzéke, hajlama és képessége a monumentalitásra. De mi is ez a monumentalitás? Súlyos mozdulatlanság. Egy elhagyatott hatalmas épület változatlansága. Vojnich épületei sohasem omladoznak, sohasem romosak. Nem is nevezném őket kísértetiesnek, szorongatónak, melankolikusnak. Annál súlyosabbak. Csak néptelenek, kopárak, kihaltak. Valaha céljábanvalók voltak, ma céltalanok. Állnak az időben.
*
Az új motívumok, a bonyolult lépcsőrendszerek és medencék új festői lehetőségeket teremtenek, a mélynek és a magasnak éppoly nyomatékot adnak, mint a horizontális kiterjedésnek. De ezek sem dinamizálják a képeket, hanem a mozdulatlanságnak adnak hangsúlyt.
*
A fény, a természetes fény az, amitől mégis dinamikusak ezek a festmények. Ahogy az ablakokon, az ajtókon keresztül megjelenik, s egy-egy részt vagy sávot a pádimentumból, a falakból, a lépcsők fokaiból, az épületszerkezetek éleiből megvilágít. Csak néha tekinthetünk ki a zárt térből a fénylő levegőre: egy-egy lépcső tetején, egy folyosó végén. A Kilátás című képen semmi másra nem láthatunk ki, mint a tömény fényre. Amely technikai értelemben nem más, mint meg nem festettség, a vászon színe és anyaga. Nem valami győzedelmes fény ez, nem árad, hömpölyög, vagy csordul. Tudjuk, hogy el fog mozdulni onnan, ahol most van, s hamarosan sötét lesz. A művész tereinek ez a kiiktathatatlan, s festőileg sejtetett tudás alkotja az idejét.
*
Vojnich Erzsébet képei nemcsak nem magyarázkodnak, hanem nem is igénylik a magyarázatot. Bizonyos értelemben magukba fordulnak, vagy másképpen kifejezve szembefordulnak a modern, stimulusok garmadáját igénylő „élménytársadalommal”. Mindig ugyanazt mondják. Nagyságot és erőt sugalmazó hatalmakat idéznek. A szépség volna ez? Nem hinném. A régi esztétikának volt erre találó szava. A fenséges.

(Vojnich Erzsébet Új képek című kiállítása. Bartók 32 Galéria, 2007 február-március.)