Nem fogok hosszan mentegetőzni azzal, hogy én nem értek a festészethez – nem mintha nem lenne igaz, csak éppen nem fontos. Hiszen úgy vagyok Vojnich Erzsébet jónéhány képével – az itt láthatók közül gyorsan megemlíteném a gyűrűhintásat vagy a gyöngyházfalú szobát a meredek lépcsővel -, hogy leginkább használni szeretem őket: legyenek a hasznomra, azazhogy. Ha ránézek, az tegyen jót nekem, vagy legyen jó nekem, láthassak-gondolhassak bele akármit – nekem még Vojnich se mondja meg, hogy mi mit jelent.
Szeretek így lenni olyan dolgokkal, amelyek a közvélekedés szerint nem a haszonért vannak. Ha otthon késő este Bach valamelyik Brandenburgija szól – és valahogy mindig az szól előbb-utóbb -, vagy ha az ágyam mellett már megint a Szív segédigéi hevernek szanaszét, szeretteim máris tudják, mit tartsanak pillanatnyi testi-lelki-szellemi-érzelmi állapotom felől. És persze meg sem fordul a fejükben, hogy akár egy centiméterrel arrébb tolják az asztalomon a Vermeer-képeslapot; isten ments, hogy véletlenül rátegyenek egy könyvet.
Vojnich egyik festménye hetekig járkált a szobában, mire megtalálta a helyét. Azt a helyet, ahol mindig átfut rajta a tekintetem, átsuhan a természetesen embernélküli téren, és rádöbbenek, hogy egy kis kékség is van ott, ahol eddig rozsdás-barnás falakat véltem látni. És az a kép dolga, hogy holnap sárgát is láttasson. Vagy egy kis rózsaszínűt, legalább.
A KÉKA Galéria Vojnich-csal nyit – ez jó erős döntés és erős elköteleződés. És Vojnich döntése sem gyöngébb ennél: újfajta képeket hozott ide, a két üveglap között rizspapír simul vagy éppen gyűrődik. És ugyan fogalmam sincs róla, mit jelent az a „vegyes technika” – ha csak nem azt, hogy a pasztell meg a pác meg a gyöngyházfesték is összefér a rizspapírral -, de azt látom, hogy a festő megint vadul új utakra indul, mert nyughatatlan és kíváncsi. Szakadásig maszatolja-keni a rizspapírt – és amikor megvan a szakadás, megvan a kép is. Szoba, szoba, szoba. Sötét vagy világos, mindegy; a teret határoló felületek játéka a fontos. Az összefutó csíkos padló, a vízszintesen vagy függőlegesen csíkos padló, a falra vetülő fény, a tetőablak, az egymás mögötti tereken való átláthatás, az ajtók, illetve inkább ajtónyílások. Vojnich terei megdolgozott terek, ki van belőlük hozva a maximum; történetek vannak a falakra kenődve, ott tömörülnek a fényes foltokban – én olvasom el őket. Hosszan és lassan böngészem, hogyan merészeli az alkotó a falra kenni anyám gyöngyházfényű körömlakkját, vagy összemaszatolni a falakat furcsa és szabálytalan foltjaival, majd, mintha hirtelen meggondolná magát, fénnyel árasztja el az addig sötét teret – és szinte látom Vojnichot magát, ahogy a derekára kötött festékes flanellingben, farmerban, pólóban gyúrja, nyomja, keni, áztatja az anyagot; és már úgy érzem, leselkedem; valami intim és energikus keletkezést látok, amihez talán nincs is közöm.
De ahhoz, amit itt látunk, a képekhez, azokhoz nagyon is van. A két nagy olajfestmény a terem két végében: el ne felejtsük már, honnan is indultunk a rizspapír felé. Laosz, Vietnam nyilván ott lapul a rizspapírban benne, a gyöngyházfestékben benne, a „vegyes technikában” benne. Egy kaland lenyomatai – és eszembe ötlik: új hangszeren szólal meg a régi téma, vagy ez már új téma megint? Miről beszélnek ezek a szobák? Olajkályhával, gyűrűhintával, falikúttal, tetőablakkal, ajtóval – ugyan milyen történeteket őriznek?
Nekem a lépcsők a legbeszédesebbek. Van Vojnichnak egy képe – nincs itt -, azon az én kedvenc lépcsőm, kedvenc korlátommal. De mostmár ezeket is szeretem, a meredeket, a széleset, a lomhát, mindet. Az erősen mozdulatlan térben ezek mind a mozgás hordozói: visznek, valahonnan valahová, csupa talány, új kaland felé.
Én nagyon szeretném követni Vojnichot, a kalandort.