Könnyű dolgom van – mondom, aki szájtátva szoktam állni Vojnich képei előtt, és rendszerint nemigen akaródzik szavakat kapcsolni a látványhoz, nem akaródzik leírni, elég csak nézni, a látványt beinni (a Petri-idézet, ahonnan a képet loptam így szól: „végsőkig magamba inni egy velemtünő lény / közömbös arcát”), és a képek messzemenően nem is igényelnek okosnál okosabb leírást, mert a hatás egyik eleme éppen az, hogy megfogalmazhatatlan, csak a festészet eszközeivel megfogalmazható állítást tesznek, az üresség bennük nem hiány, Vojnich képei rendkívül affirmatívak, de hogy mit állítanak ezt megfogalmazni nagyon nehéz – most viszont könnyű dolgom van, mondom, mert valami történt. Something happened. Nagyon sokan és sokféleképpen beszéltek már a titokzatos ürességről, amely Vojnich képein megjelenik, a titokzatos térről, a titokzatos fényfoltokról, a mozdulatlan, moccanásra kész időről, a képekbe áradó és a sugárzó, visszaverődő fényről, a lépcsőkről, falakról, medencékről, falikutakról. Amikor most, pár nappal ezelőtt fölmentem hozzá, hogy megnézzem a kiállításra szánt új képeket, és egyiket a másik után hozta és vitte a műteremben, a VÁROS-t, a FÜRDETŐ-t, vagy a HIDAT, ezeket a hatalmas festménnyé lényegülő Seurat-i textúrájú szénrajzokat, melyek mindegyike külön egy-egy kiállításnyi képet rejt magában, váratlanul elémkerült néhány – egészen pontosan kettő – kép, amelyek itt a kiállításon is egy teljesen külön ficakban léteznek, bujdokolnak, megközelítésük mintegy kiesik a kiállításon bejárható útvonalon, ahhoz le kell térni, hogy megállhassunk előttük, két kép, amelyeken a vojnichi létérzéklet mintha negatívba fordulna át, de még a címük is világosan üzen: Medence fehérben, és Fehér medence. Amikor, megpillantva őket, valósággal felkiáltottam, Vojnich csodálkozva nézett rám: nem értette hirtelen, hogy mit láttam meg. Persze a Fekete medence feketében, amelyik most tőlem jobbra található a falon, szintén őrjítően áttetsző, a vásznon átdereng a fal, itt tehát hasonló dolog történik, de a fehér képeken nem is csak a kép hirtelen kivilágosodása érdekes, hanem az, hogy az ecsetvonások vadul, szinte tobzódva töltenek be egy parányi teret a kép közepén, mintha szenvedélyes hirtelenséggel egymás hegyére hátára vetett kalligrafikus japán betűk volnának: a kép szinte robban, valami történt azon a képen, valami történt a világban. Nem gomolyog az idő az időtlenségben, valakinek kibicsaklott a lába, ahogy elment a medence mellett, valaki felkiáltott, valaki belezuhant. És akkor feltűnik a gyűrött vászon is, amin másként fut az ecset, a gyűrött vászon textúrája a súrolófényben. A virtuozitást már megszoktam, azt a virtuozitást, amelyik a kompozícióban jelenik meg, de itt most valami drámai pillanatban a fény – önmaga negatívjaként – valósággal csapkod, kiabál a képen, oda a nyugalom, az egyensúly egyfolytában felbillen és egyfolytában helyreáll – mint minden képén a festőnőnek, de mindig a felszín alatt, és nem a felszínen. Egy másik képen, melynek címe Sötét ajtó, én egy elefántot vettem észre a sötét ajtó előtt: a térben lebegő fényből szőtt sötétség már-már fenyegetően kiszolgáltatta nekem ezt az előlényt (Vojnich nem látta, most már örökre ott lesz). És feltűnnek a gyűrt vásznak, és a váratlan vörösök, a Vörös kontúros szoba és a Vörös sarok, mindkettő idei kép (az elmúlt két év képeiből válogatott a festő), amelyben a vörös vonalak belecsorognak a képbe, látszólag a szerkezet kontúrját adják ki, tartópilléreit, valójában nem a szerkezetról szólnak, hanem annak ellenében lépnek föl, bizonytalannak játsszák magukat, csalnak, mint egy opera színpadán az intrikus karakter, és szinte ütésekként jelennek meg másutt a vörös és narancsszín foltok a fekete képeken, felhívják a festő mozdulatára a figyelmet – itt most egy hajdani szállodában vagyunk, egy végsőkig lecsupaszított térben, nyers téglafalakra akasztott képek előtt állunk, és a képek ettől nem csupán festmények, hanem installációk is lesznek, mintha a téglafalba vésett vájatokon függenének: olyan minőségükkel hatnak ránk a gondolatiságukhoz ritkamód illeszkedő térben – szinte veszélyes ez a harmónia, eltakarja magukat a képeket, ráadásul fölöttünk a két emelet telisteli van Vojnich-képekkel, a pusztulás textúrájával és Vojnich fényeivel –, amelyek szinte színésziek: innen az operai hasonlat. Igen, drámai eseményeket észlelek a képeken, szinte észrevétlenül szivárog be Vojnich képeibe a világ jelenlegi állapota, a gesztus irracionalitása immár nincs a felszín alá bedolgozva, hanem megmutatkozik, pillanatnyiságában mutatkozik meg, a pillanat véletlenei felnagyítódnak, miként a vásznak textúrája is mintha a képek ellenében gyűrődne fel és össze: miáltal – hiszen ne feledjük, ezek is tökéletes kompozíciók – olyan feszültséget érzékel az ember, mint Rembrandton, ahol az angyal lefogja Ábrahám kezét és a kés, amivel elvágta volna Izsák torkát, most ott csillog, a maga hibátlanságában a vászon felszínén. De nem folyik a vér. Az áldozati állat ott vár már valahol. A fürkésző pillantás nyugtalansággal telítődik: a nyugtalanság visszaépül a hatalmasan egyszerű, klasszikus kompozícióba. Egy álom pontosságával. Valami történt.

A kiállítást megnyitom.