Merre jártunk?

Egy ismerős mesélte: szomszédos országban ebéd utáni erdei sétára indultak. Mentek, mendegéltek, csoportokra szakadozva beszélgettek. Egy idő után azon vették észre magukat, hogy lemaradtak. Akik elöl haladtak és tudták az utat, eltűntek a szemük elől. Nemsokára elágazáshoz értek. Valamennyit hallóztak, hiába, de aztán dönteni kellett: balra vagy jobbra? Döntöttek és sétáltak tovább, egészen a következő elágazásig. Ez aztán még, ki tudja hányszor, megismétlődött. Nem nyújtom hosszúra: lassan besötétedett. Az egész éjszakát az erdőben töltötték, önök is tudják, milyen az: ismeretlen neszek, furcsa árnyak.
Hideg volt, még csak leülésről sem lehetett szó. Virradatkor elhatározták, ezentúl mindig lefelé mennek, mindig a lejtőt választják. Kora délelőtt ritkásabb részhez értek, aztán, már a fákon túl, lentebb a völgyben házak is látszottak, de még elébb, háttal nekik, egy tábla. Útjelzőnek gondolták, és bár hulla fáradtak voltak, futottak odáig. Megkerülték, és elolvasták a feliratot: „Vigyázat, medvék!”
Azért mondom ezt, mert Vojnich Erzsébet képeivel is így van az ember: amikor már kívül került belőlük, amikor már elhagyta a rajtuk látható teret, akkor tudja csak meg, merre járt.
Hogy merre is? Doboz-térben, ahol legtöbbször kormosan sűrű, fojtogató az atmoszféra, máskor meg inkább áttetsző, ködszerű. És a tér, vagy szoba végében, mint a képzelet szabálytalan vetítővászna egy „vacak kis moziban”, ahogy Ottlik írta, mindig ott dereng az a kicsit bizonytalan kontúrokkal körülfogott négyszög, amin a hátraszaladó tekintet fennakad.
„Sötétszürke a november. Esik? Nem esik? Nem esik, az ernyőm a karomon. Mondom Szilviának: Nem valami jó film megy (nem is volt aztán valami túl jó), de, mondom, gyerünk, vettem jegyeket, jó?”
Akár az Ottlik filmje, ez a perspektíva, amiből a festő velünk a teret és benne a dolgokat láttatja, ez sem valami jó, nem olyan tudományos-tökéletes, mint amilyennek az „isteni mértéket” követő Paolo és Piero mesterek félezer esztendeje elgondolták. A falak kicsit dülöngélnek, és a sarkokba is valahogyan inkább belegömbölyödnek az árnyékok. Jó lenne közelebb lépni, végigsimítani a vakolaton, vagy belemarkolni a sötétbe. Menjünk? Ne menjünk? Ne menjünk, hiszen odabent vagyunk máris. A dolgok, a tárgyak sincsenek útban, még a padló fakírtüskéi sem; az ajtók, kapuk meg egyenesen átjárásra valók.
Nem biztos, hogy jól fogjuk érezni magunkat, mégis visszavágyunk majd.