Éjjel 3 után van, álomból riadtam hirtelen, kint szakad a hó, a szemem könnyes. Álmomban otthon voltam, húgommal hazautaztunk, kora tavaszi délelőtt. Anyám gondos simogató kezekkel tesz rendet, az anyák ösztönös örök mozdulatával. A virágvázából letöri az elszáradt kórót, kisimítja a terítőt, sürgölődik, nyüzsög, húgom segít neki. Apám elégedetten figyel, jár-kel hátratett kézzel, mosolyog, majd elindul az udvarra. Zene szól a rádióból, mely ebben az álombeli sohasem volt időben éppen népszerű.
Az egésznek valami finom almazöldes- sárgás illata és színe van, boldogságszín. És akkor hirtelen álom az álomban: rádöbbenek, hogy ez már soha nem lehet így, hiszen apám rég meghalt, anyám öreg lett és szomorú, az a régi meleg délelőtt eltűnt a lakásból, mely azóta üres, hideg, magányos. Ez az erős kontraszt oly fájó volt, hogy zokogni kellett, üvölteni, és felébredni. És ébren csendesen hüppögve sírdogálni tovább elárvultan, keservesen, megállíthatatlanul. Siratni azt a vissza nem térő boldog percet, melyről csak most lehet tudni, milyen boldog volt. Akkor csupán egy jelentéktelen nap jelentéktelen momentumaként süppedt el az emlékezet közönyös mélységeiben.
Az idő szövedékét valaki kivágta, illatokkal, színekkel, érzésekkel együtt, mint tortaszeletet szúrta fel villára, és helyezte a számba, hogy érezzem az ízét, úgy, mint akkor, de a mostani időpillanat kegyetlen, üres, sivár tükrében.
Vojnich képei ilyenek…
A múló idő, illanó élet, hangulat körülvágott szeletei, kiemelve, az orrunk elé helyezve, hogy megszagolhassuk, láthassuk, újraélhessük őket.
Magasról csorog le a fény, mint a méz, és lefolyik egy üres sötét zugban álló kád peremén, benne melegség, elmúlás, bánat.
Fénypászma hatol keresztül az üres téren, szállonganak a porszemek, valaki már nincs ott a szobában…
Sziklás vidékre látunk egy üres balkonról. A kőfalon túl csak a megtestesült hiány sivataga.
Fényhaikuk.
Teleobjektívvel egymásra zsúfolt idő, szín, szomorúság. Elmúló érzések, vissza nem térő percek lecsorgó fájdalma. Kiemelt szőttes darabja a múltnak, puha szeretetnek, magánynak, melyet a szemünk elé helyez, a mába, hogy mi is, időnként vakok is láthassuk, sirathassuk…