Ha van pár motívum, az már rengeteg. Amilyen lehetetlen, olyan hálás foglalatosság festményről írni. Megnevezek valamely teremtárgyat, kimondom az első használható szót, ami eszembe jut, figyelem, ahogy „nézetem lesz”. Járkálok a képek között, leírok ezt-azt. Lecédulírok. Nem róla, hanem körüle. Hozzá. Tematírozom, ha akarom, ha nem.
*
Nézetem szerint nagy, elementáris festészet a Vojniché. Ámulva nézem jó ideje, ahogyan terem, van, lesz, voltosodik. Tán az a legfőbb titka, hogy nem telepszik rám, következésképp nem hagy szabadulni. Tudja, hogy épp a távolságával nyűgöz le és von magához, azzal, ha nem gázol el, nem dől rám. Csak létezik. Alighanem már minden okosságot leírtak róla, s ha netán maradt volna leíratlan, azt nem én fogom itt leírni. Fogalmam nincs, néző vagyok. Én, a néző vagyok az ember Vojnich képein, s innentől fogva az, hogy hány darab főemlős hány kiló élősúlyban látható, nem érdekel. Ha épp nem látszik ember, majd jön, különben is most ment el. Most ment el a teremőr, a balettkonyhalány, a kórházi műtősfiú, a papírgyári fürdető, a szaniterszerelő, a kemencemunkás, vagy épp az üresség szelíd úszómestere. Ott a nyomuk a hamutartóban, látnám is, ha Vojnich festene hamutartót, füstölgő cigarettával. Nem fest, elképzelem. Ha bármi hiányozna nekem a képekről, elképzelem. De nem hiányzik semmi.
*
Kinézete nincs, merő alaksejtelem. Megpattant, elcsavarodott lépcsőházakat cipel a teste cekkerében, megannyi abbamaradt fogaslécet, meredt vasbetoncsonkot, benőtt, filigrán hídpillért. Teremőr éjjel, nappal. Mellékkörülmény, hogy nem látja senki. Hogy épp akkor ballag át Vojnich teremtájain, amikor senki sem néz oda. Nem látható -- de hogy ne lenne? Ugyan! Léte legfő bizonyítéka maga a kép, amin momentán nincs ott. Ha nincs kép, gyárcsarnok, krematórium, fürdő, kiállítás, szóval ha nincs terem, nincs teremőr. De ha van, van. Enteri, a teremőr.
*
Ha kell még bizonyíték, igaz, közvetett, gondoljuk meg, hogy minden képen ott szól egy fényesre és sebesre hallgatott Sokol-rádió, kossuthpetőfi és fordítva, perforált bőrnadrágján két súlyos, lapos elem tejgumipánttal. Az, hogy konkrétan nem látni, hogy nincs odafestve, az ne tévesszen meg senkit. Távolabbról szól, egy szinttel lejjebbről vagy följebbről, a fal mögül, a lépcső alól. A bőr alól. Mélységes mély a múltnak falikútja.
*
Valamelyik méltatója azt írta, lisztszaga van a képeinek. És hamu, teszem hozzá. Lobogó, hideg hamu. Sínpár fut a falnak, ahonnét dől be a téglalapalakú fény. Két négyzet alakú kürtő szája a sínek között. Csille épp nem jön, nem megy, de azért fokozottan vigyázni kell, nehogy valaki beleessen. Ön, kedves néző, nehogy közel menjen a képhez és beleessen. Hozzányúljon. Nehogy kész legyen a baj. A teremőr bejön, körülnéz, áthajol a korláton, Európáén. Vannak elévülhetetlen korlátok.
*
Kemenceelőtér, ahol soha többé nem lehet lámpát gyújtani. Sikolyhomály, nem fogja a fény. Egy ajtó formájú nyiladék a vetkőző, egy pedig a kemencék felé. Az alacsony gerendázat, a falsíknál kissé hajlított végekkel, diszkrét zuhanyrózsákat takar. A rózsa az rózsa, az rózsa, az rózsa.
*
Egy ipari fehérmosogató magányosságát nincs zsírszóda, mely oldja. Tán egy másik fehér szaniter a toktalan ajtónyílás túloldalán, hol megint másik ajtó, másik falikút, a teremőr mesélhetne, mi van odabenn. A hattyú reinkarnációja, edénybudoár. Négyzetes, negyedgömbös, hosszúdad, vályoid -- falikútban Vojnich utolérhetetlen. A konyhalányok odakünn dohányoznak, a sikáltvörös fal hőfokáról ítélve tél van, tán március. Szíjják a kis multicsőrt a tollkabátjuk fölött, topog velük a balettkismamacipő, kínai puma. Félénk nyerítésüket fölkapja a szél, megannyi Szaniterné, Sifon Gizella.
*
Dől be a meleg vászonfény, ha éppen nincs látogató, Enteri hanyattfekszik a kék tatamin. Nézzem meg, mondja, minden ecsetvonása apró hullámzás, fodrozódás, minden Vojnich-kép remeg a nagy-nagy nyugalomtól, melyet egy baljós föld alatti turbina táplál. Fekszik tehát a tenger szuterénjében, nézelődik kifele, ha meg jön valaki, fogja és beolvad a falba, nyilván nem őrá, a teremőrre kíváncsi egy ilyen néző. Egyszer igen hirtelen kellett behúzódnia, zihált, a víz kiverte, a cipőjét is ott hagyta a tatami előtt, mert cipőben tatamira nem lépünk, gyékényborítás, rizsszalma, de az illető nem vett észre semmit.
*
Napsütötte teremtájban falikút, nem valami stabil, két épphogy odakarcolt konzol tartja. Lábat mosni istenkísértés benne, igaz, nem is mosnak, akinek lába van, nemigen jár errefelé. Egy falikút másik vége mindig a tengernél van, ezt higgyem el neki, mindenki onnan kapja a vezetékét, még a Kiscsavarárugyár kettes étkezde feketemosogatója is, még az se mostohagyerek, falikút az falikút, az óceántól az érig. Ő, a teremőr, épp ki van menve a franciakulcsért, mert ez a pirosas –-könnyen mond ilyeneket színtévesztőként -- schlaug a falból kiálló csőrre csatlakoztatva s két furcsa szerkezetbe belevezetve elég idegesítő. Őneki mégis tudnia kell, egy kiállításon mi víziesemény történik a képek közvetlen közelében, elárad még itt valami, és énnekem lesz bajom, morogja. Fogalma sincs, mi ez, ő itt csak felügyel, meg kéne kérdezni az igazgatót, vagy a művészt magát, miben mesterkedik egy nyilvános kiállításon. Nem mond „művésznőt”, őt se teremőrnőzi le senki, holott.
*
Ennyire lényegében és anyagában való linóleum csak festményen létezik. A valóság folyton maszatol. Fűtőtest vékony pizsamapirosa, két merőleg ácsorgó kerekes ágy, ebédszállító és/vagy műtőskocsi, mindenesetre pihennek, kikötötték. Vesszőnyi műtőskocsik sötéten. Bármikor bekanyarodik valaki a fényverte folyosón, feketében, netán fehérben. Bocsánat, mondja a teremőr, ezt a szakaszt látogatók nem látogathatják. „Visszalátogatók sem?” kérdezte tőle egyszer egy fuvallati illető, azóta óvatos, megkocogtatja a falat, mielőtt a legszelídebb kanyart is beveszi, még délben is, pedig vígan csilingel a közelben 17 adag zöldbabfőzelék vagdalttal. Kérdés, persze, hogy a prosecturára hoznak-e ebédet. Vagy szemészet? Becsukom. Sok fekete. Sok szikefény.
*
A kabinsort, ajtók sárgás félmosolyát süti a nap, illetve ami nap gyanánt süt Vojnich vízképein. Igaz, minden képén ott a víz, legalábbis a víz negatívja. A medencébe teremőrünk se mászkál le minden szire-szóra, üres medencében nem rendeltetésszerű a tartózkodástevékenység. Egyébként nincs ott semmi olyasmi, amit nem tetszik látni magán a képen, a barna árnyék az barna árnyék, nem medve, nem rejtekajtó, végigtapogatta, elhihetjük. Jön néha egész csoport, eltéved és jön tarka fürdőruhákban, ezek mindent megmásznának, még a szép fehér kőoltárat is összestrandolnák, ezért nem tervezett a művész lépcsőt, a karbantartáshoz van létrája, és vannak szárnyai.
*
Ki tudja, fürdő- vagy fürdetőgép, tejvályúk csorognak alá üres árokba. Pakuraszag, emulziószag, örökhétfőszag, olajlábszag. Csarnokszag, egy ipari ajtó fényszaga, mely nem valahova, viszont súlyosan, könnyed, arányos komolysággal valahol.
*
A merítőmedencék fölött lógatja a lábát, lógatja bele a papírgyári semmibe, odalent több emeletnyi sötét massza, a papír merituma. Várja a karbantartókat, mint egy csendélet romlandó, változó komponense. Ha senki nincs a galériában, szeret ott ülni az ajtónyi nyílás szélén, hallgatja odalentről az örök tánczenei koktélt, bármit, amire egy Sokol-rádió képes. Egy zacskó zenés szeg a félmúltból. Dől rá a klaviatúrára a papírgyári fény, papírporcukros lesz a kezem. Tessék szíves hátrébb lépni, mondja Enteri, a teremőr, meghibásodás történt, eresztenek a képek, nem lehet elzárni belőlük a fényt, tudniillik.
*
Vojnich lépcsői jól kidolgozott lépcsők, sőt érző emberi lények, személyiségük van, kedélyük, változó tulajdonságaik, csinosságuk, szemérmük, akaratuk. Nem lesik önmagukat, s nem kérdik nézem-e őket, mégis, tudják és értik a helyük és alakjuk értékét e titokzatos terekben. Mely terek ha vannak is, eleve arra vannak, hogy majdan festmény legyenek. Festmény, egzisztenciális fénykirakat, a néző pedig tematizálkodjon kedvére. Végül, ha befejezte, illetve abbahagyta, távoztában oltsa le a villanyt, úgy is, akkor is világos marad. Világos, nem nappal.