A vásznakon az ismerős Vojnich-világ: csend, összesűrűsödött pillanat, szétfolyó idő, mely monumentális és végtelenül egyszerű formáknak csapódik, statikus terekbe, néma díszletek közé rendezve. Vibráló felületek; kicsiny, áttetszően ide-oda libbenő vagy puhán egymásra torlódott vonásoknak az anyagot eltakaró finom szövete... A Millenáris Park Kerengő Galériájában 2004. augusztus 25-éig voltak láthatóak Vojnich Erzsébet 1999 és 2003 között készült festményei.

Kint minden aléltan olvadozik, vagy izzadtan küzd a forrósággal. Az előtérben katonás rendben sorakozó számítógépek képernyője előtt kékes fényben fürdő arcok sora. Egy lépcsősorral odébb a Kerengő Galéria csendje hallható, a spirális tér neszezése, ahogy a görbület egy ponton hirtelen elfordul önmagától, felemelkedik és egy másik szintre ér. Aztán persze kiegyenesedik és lezárul, de az illúzió, hogy megyünk előre, sőt fölfelé és tovább és valahová - megmarad. Annál is inkább, mert menni kell, föl és le, lassan és gyorsabban, hogy kapcsolatba kerülhessünk a képekkel.
A vásznakon az ismerős Vojnich-világ: csend, összesűrűsödött pillanat, szétfolyó idő, mely monumentális és végtelenül egyszerű formáknak csapódik, statikus terekbe, néma díszletek közé rendezve. Vibráló felületek; kicsiny, áttetszően ide-oda libbenő vagy puhán egymásra torlódott vonásoknak az anyagot eltakaró finom szövete, fehérek, hideg kékek és sárgák, süppedős zöldesbarnák, meleg rózsaszínek, lilák, karcos feketék birodalma. Ahol a fény magatehetetlenül terül el, vagy bátor pászmák seregét küldi a homályba, a sötétség mindent elbizonytalanító, de olykor szinte megfogható, teremtő tartományába. Nagy, tágas, levegős, kietlen, puszta terek csöndes vágyódással, vackolódva festve, azzal a szomjas és talán kudarcra ítélt hittel, hogy otthon lehetünk a világban.
A képek mozgásban születtek: négy év alatt sétálva, mélázva a Moszkva tértől felfedezőként diadalmasan lépdelve, turistaként bandukolva Mogadorig. A képek emlékezve születtek, tekintet nélkül a lábnyomokra: arra, hogy hová mennek és hol állnak meg a legtöbben. Vojnich láthatóan tud egy helybe beleveszve sétálni, legyen az bárhol, és amiket fest, azok a saját, egyedülállóan különleges képeslapjai. Megvan bennük a megörökítés attitűdje (hiszen többnyire maga készítette fotókról fest), az atmoszférateremtő sűrítettség, a motívumok emblematikus jellege, ám míg a képeslapokon mindez hivalkodóan személytelen, mert a másik oldal, az üzenet fontos igazán, az "ÉN jártam itt", addig Vojnich egészen másképp szól. Első ránézésre költői egyszerűséggel; a nők létre melengető hangján, a fájdalmas egyedüllét halk és kétségbeesett hangján, a misztikum és transzcendencia éteri hangján. Aztán kiderül, hogy elbeszélő is, aki könnyedén, világosan fogalmaz, távolságtartásában pedig a szigorú fegyelem mellett valami megilletődött, tiszteletteljes rácsodálkozás bujkál.
Ebből az elbeszélői alapállásból ered, hogy a Chicagói hotelszoba vaságya, a Senegali rabszolgabörtön lépcsője, A nagy szellőző csöve, vagy a Fürdő I. ipari kádja, egy lépcső, egy fal, egy oszlop, egy ajtó egyenértékű motívumok, a lírai hangvétel pedig sejteti, hogy ez az egyenértékűség nem kába egyformaság, nem kongó ürességben süketülő magány, hanem többszólamú létezés. Ezt meghallani zárt, intim terekbe bújva, merengve, magunkba dermedve nem lehet, csak ha nagy, világos falak között vannak a festmények, s mi föl és alá járkálunk. Körbe kanyarodva, spirálban emelkedve, váltogatva tempót, látószöget, nézve ezt, de látva amazt, ha a tárgy, a hely, a táj látványát felfűzzük arra a képzeletbeli fonálra, melyet a képek összessége, ez a helyhez és időhöz kötött esetlegesség sugall, ami a pillanat minőségét teremti mégis.
A kiállítás a Kerengő Galéria "plusz-mínusz" UTÓPIA című sorozatának első darabja. Plusz-e vagy mínusz, nem tudom, de hogy Vojnich eddigi munkái és friss művei a lét törékeny és végtelen önazonosságát nem utópiaként állítják elénk, az bizonyos.