Vojnich Erzsébet a kortárs magyar festészet egyik legeredetibb, legkvalitásosabb és leghitelesebb képviselője, akinek hét év után végre ismét egyéni tárlata nyílt Budapesten. A kiállítás 1999 és 2004 között készült alkotásai közül mutatja be tizenöt vásznát.
Képeinek kiüresedett-kiüresített metafizikus belső terei mindig hordoztak valamiféle baljóslatú figyelmeztetést, holott korábbi (a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején festett) enteriőrfestményein pasztelles árnyalatú színeit lírai felületképzéssel párosította. A jelenleg látható művek közül a Szoba vasgerendákkal (1998) és a Szürke vaskapu (1999) színvilága emlékeztet ezekre a festészeti megoldásokra. Képtárgyai többnyire üres várótermek, könyvtárszobák, alagsori helyiségek illetve műtermek voltak, amelyek megjelenésükben elhagyott romokat idéztek. Nyilvánvaló archaizáló szándékuk mellett ezek az időtlenség érzetét keltő enteriőrképek szakrális jelentést is hordoztak. A most bemutatott festményekre is jellemző, hogy az egyértelműen szent tárgyak (Frigyláda, 2003; Kőkád, 2004) mellett a legprofánabb architektúrák telítődnek szakrális tartalommal. Például a Szénhányó raktár (2002) tűzfala itáliai reneszánsz templomok homlokzatát idézi.
Vojnich képeinek alapélménye a tér, a terek fragmentumai, a szokatlan képkivágatok által metafizikus mozdulatlanságban megjelenő építészeti elemek. Szokatlan perspektivikus megoldásaik és festői módszereik (pl. Váróterem, 1991; A nagy szellőző, 1994) révén úgy vonták be a nézőt a szemlélésbe, hogy ezáltal a szemlélők is belekerülhettek a képek terébe. Ezt a "képbe kerülést", illetve ennek szándékát fokozta, hogy emberi figura soha nem jelent meg enteriőrfestményein, illetve hogy a vásznakat keret nem különítette el a valós tértől. A jelenlegi tárlaton látható nagyméretű képek tere szintén nyugtalanító, de nem nyomasztó kimértségük és ürességük, még csak nem is egészen a feketékig mélyülő, komorabb színeik, hanem expresszíven zaklatott felületi hatásaik miatt. Míg korábban szinte kivétel nélkül belső terek szegmensei jelentek meg Vojnich sajátos perspektívájú festményein, amelyekből szinte csak A kensingtoni könyvtár (1997) fölül nyitott épülete vezetett ki a külvilágba, addig a mostani képeken megjelenített épületrészletek kevés kivételtől eltekintve, csaknem mind külső térben láthatók, és szerkezetükben a primer fotóélmény objektivitásától is alig térnek el. Mégsem elsősorban ez az oka annak, hogy Vojnich most látható festményeit nem jellemzi a korábbiak lírai intimitása. Ugyan a titkokat szimbolizáló belsőterek helyett még a rejtett kincs, a frigyláda is fedetlen térbe került (Frigyláda, 2003), de a megjelenítés-, a festésmód által keletkezett vibráló faktúrák a nyugtalanító érzet valódi okozói. Bár a felrakott színek izgalmas festői felvetések, de ugyanakkor a türelmetlenül tobzódó ecsetnyomokat néhol még vastag kontúrokkal is vázlatossá teszi (pl. Kettes aluljáró, 2003). Általuk a szemlélő kizökken a korábbi festmények meditatív nyugalmából, egyre távolabb igyekszik az eddig befelé húzó képterektől, hátrálna ebből a zaklatott világból. Ha kellően messzire tudna. De legtöbbször a Kerengő Galéria Guggenheim-szerű, spirálisan kanyarodó tere nem alkalmas a képek által kikövetelt eltávolodásra, csak a következő szintről le- vagy föltekintve (s ezáltal a látványt torzítva) érhetjük el a befogadáshoz szükséges távolságot. Az alacsony belmagasság és a vásznak közötti kis helyközök miatt is úgy érzem, szűk a tér a képek méretéhez és témájához is. Talán kevesebb több lett volna. De leginkább a festmények megoldásaiból fakadó befejezetlenség-érzet az, ami nyugtalanít. Sok a szépen felvetett festői gondolat, még az is izgalmas, ahogy a mozgalmas faktúrák dinamikája az ábrázolt képtárgyak statikus nyugalmával polemizál. Mégis szinte minden kép vázlatosnak tűnik, a rajtuk megjelenített festészeti problémák, úgy érzem, az ötlet szintjén maradtak. Nincsenek végigvezetve. Vojnich képeinek a töredékesség, az archaikus faktúraképzés voltak jellegzetes jegyei, de a jelenlegi befejezetlenség nem a fragmentális lényeglátás irányába, sokkal inkább a felszínes nagyvonalúság felé mutat.
Több olyan kortárs képzőművészünk van, akiknek festészete saját manírjukká vált az évek, évtizedek folyamán, de Vojnich Erzsébet korábban sem tartozott és most sem tartozik közéjük. Az ő következetes és megingathatatlan, a pillanatnyi sikerrel mit sem törődő művészi attitűdje (hasonlóan az ugyancsak általam is nagyra tartott Giorgio Morandi példaértékű festészeti magatartásához) adta mindig is képeinek autentikusságát. Alkotásai ezáltal váltak az örök, azaz az időtálló (művészeti) értékek szinonimáivá. Mostani kiállítását, azaz az 1999-2004 között készült festményeit látva úgy érzem, hogy valami megváltozott, az időtlenségből az ideiglenes felé mozdult el. Ezt az átmeneti jelleget több kép témája is jelzi, hiszen a kint és bent között lévő közbülső helyek jelennek meg rajtuk. Az oszlopos-pilléres fedett terasz (Eastbourne, 2003), az átjáró (Kettes aluljáró, 2003), az udvar lépcsős tere (Reneszánsz udvar, 2003) és maga a lépcső (Nagy Fal - lépcsők, 2003) mind-mind a (hely)változtatás jelképei, a kint és bent közötti összekötő és egyben elválasztó elemek. Ehhez járulnak még a kapu és a fal (Szürke vaskapu, 1999; Nagy fal II., 2003) gazdag szimbolikus jelentésrétegei, a túlvilági és evilági dialektikája felé nyitva meg az értelmezés útját. De míg korábban, az ugyancsak közbülső állapot szimbólumának tekinthető Váróterem szakrális nyugalommal telítődött, addig a most megjelenő helyek (sokszor utazások helyszínei: Chicagói hotelszoba, 2001; Tunézia, 2003) az átmenetiség zaklatott mementói.
A váróteremből kimozdult utazó világról hitt illúziói szertefoszlottak.
Menet közben szerzett tapasztalata nyugtalanító felismeréssé vált: bárhol járunk, jelenlétünk csak ideiglenes. Mindenhol átutazók vagyunk.
(Vojnich Erzsébet 1999-2004 között készült festményei a Millenáris Kerengő Galériájában, augusztus 25-ig láthatók.)