Vojnich Erzsébet több mint húsz éve fest elhagyott üres tereket. Munkája rendkívül önredukált. Képei minden négyzetcentimétere bizonyítja, bármit meg tudna festeni. Miért hát ez, miért szinte csak ez? És hogyha ilyen kevéssel is el tudja mondani, hát hogyan is van?
12 Vojnich kép. Grafikák, de nem is: inkább papírra készült festmények. Csomagolópapír- barnára, fapác-szerű barna festékekkel, fekete tussal, néha ezüstös hatást adó vastag grafittal. 12 elhagyott tér (raktár, csarnok, fürdő, magtár, szentély, kihallgató-szoba). Andrási Gábor szerint 1988-ban a képeken elhagyott iparcsarnokok, leszerelt műhelyek, vakolatlan kazamaták, tetőnyílás világította cellák voltak.Amostani kiállítás üres terei jobbára szobányiak csak, de hát az alkotások mérete is ehhez mért. Az alkotó nem epikus, nem igazán közli, hol vagyunk. Leginkább csak azt: benn a perspektivikus üres térben.

Egyedül vagyunk, vagy a festő, vagy mi.
Magányunk legtöbbször visszavonhatatlan, kiúttalanságunk azonban nem egészen végleges. Az első olyan, általam felidézhető Vojnich képet is látom, ahol a lépcsősor vezet valahova, kivezet valahonnan. Azért azt egy végtelen üres térnek képzelem, ahova vezet.
Miért, hogy Vojnich Erzsébet a kortárs magyar festőgeneráció kimagaslóan jó alkotója? Következetes. Következetesen jó. Mitől? Vegyük először azt, amit fest. Enteriőröket.
A műélvező művészettörténész fejében felsorakoznak a festészettörténet enteriőrképei.
A legtöbbjük hangulata idilli. Pihenő, borozgató, beszélgető, bál utáni, a festőnek pózoló, vagy dolgozó emberek; éppen elhagyott székek, még emberi test melegét hordozó ruhadarabok. Mindez hiányzik innen. Több oldalon sorolható lenne a hiány, azok a tárgyak, utalások, amik nincsenek a képen. A tudásunk, emlékképeink kiegészítik a látványt, hiányként idézik fel bennünk mindazt, ami ott lehetne. Talán a valaha ott lévők hiánya nyomot hagyva, szándékosan jelen is van a képen, csak egy-egy vakolatfoltnak ható elem árnyékában, csak sejtelmesen.
A néző Vojnich képeinél kérdéseket kénytelen feltenni. Meghallgatja, felidézi a korábbi válaszkeresőket. György Péter írja Végtelen terek című, a Holmi 1990/3. számában megjelent írásában: "a zárt és végtelen tér kettősségének centrál-perspektívikus ábrázolásakor felmerülő par excellence festészeti problémát idézi fel. "a zártság és a végtelenség, az átlátható geometrikus rend.(...) Soha síkokkal pontosan behatárolt terekben ennél több térélményből, fényviszonyokból fakadó bizonytalanságot, soha ilyen kevés elemmel létrehozott romantikus sejtelmességet, soha ennyi a centrálperspektiva kíméletlen érvényre juttatása révén megteremtett tartózkodást".
1990-ben György Péter mindezt az ezredvégi katasztrófatudat számlájára írta. Irigyelve a fenti szerző lényeglátó tudását, a ma cikkírója kénytelen továbbmenni, 2004 kérdéseit és esetleges tétova, de számára érvényes válaszait megfogalmazni. Mezei Árpád nekem mindig segít. Nem ismerte Vojnichot. Kár. Amerikában élt, 1947-ben ment el, 1998-ban halt meg. Itt ezt a kiállítást - a Deák Gyűjteményben - a Pán Imre emlékszobától egy lépcső választja csak el. Pán Imre és Mezei Árpád testvérek voltak. Mezei Árpád lényeglátó művészetpszichológus. Könyvei számomra a legalapvetőbb művészeti könyvek.
Hogy ez az egyszerűnek tűnő, meghatározó elem, Vojnich képeinek témája, a kevés vonal segítségével felvázolt tér, miért ilyen mély archetipikus fogalom, hogy a legmélyebb emberi fogalmának felidézésére is alkalmas, Mezei Árpád könyve (Elmélkedések a művészetről) segít nekem megfogalmazni: "a szemlélő és szemlélt egy korszakban valamilyen egységes elvrendszernek engedelmeskednek, és így tulajdonképpen egységet képeznek". Duplán igaz ez itt, a festő a nézőt a perspektíva segítségével az üres térben benne állónak veszi.
Vojnich életet adó, teremtő nő. Gyermeket és festményt terem(t). Még ha hülyén is hangzik, triviális - igazság is lehet benne. Ki tudja, hányadik érzéke működik az alkotónak e teremtésben? A sejtelmességet megidéző képei nőiesen túlérzékenyítettek.
Azt hiszem, ez már tautológikus túlmagyarázás, de benne kell ennek is lenni a képekben, mert nagyon jók. És a jó kép olyan, mint a hagyma (mint az ogre).
- Büdös?
- Nem.
- Csípős?
- Nem.
- Ha kiteszem a napra, megbarnul és megrohad?
- Nem! Hát akkor?
- Több rétegű. Érted?
(Emlékezet utáni idézet a Shrek című mesefilmből.)
Bizonytalan vagyok, hogy a cikk címadását meg kell-e magyaráznom. Nem szeretnék bizonyos rétegkultúra (mint többgyermekes esti mese-mesélő anya) bennfentesének tűnni. Ezért feloldanám: Dömdödöm Lázár Ervin zseniális mesefigurája. A Négyszögletű Kerek Erdőben él. Legtöbbször csak annyit mond: dömdödöm. Verset is tud belőle: döm-dö-döm-dö-döm-dö-döm. A Lázár Ervin mesék legtömörebben fogalmazó, legszókimondóbb, legbecsületesebb alakja. Nagyon ritkán téved. Társai mindig értik, de a kívülről érkezőknek fordítani kell a szavait. Így már lehet akár félre-fordítani is. Néha szándékosan is, akár. Mondanom sem kell: barna színű (akár Vojnich mostani képei), és medve. Andrási Gábor megnyitó beszédében egy erdőben bolyongó, a vezetőtől lemaradt, folyton döntésre kényszerülő csoportról beszélt. Akik, kiérve az erdőből, hátra néznek és egy táblát látnak. Felirata: Vigyázat, medvék!

Szűcs Erzsébet
2004 /12 december