Sokatmondó már az is, hogy egy alkotó milyen képtémát választ, vagyis mit emel a láttatás középpontjába, a számtalan lehetőség közül mit részesít előnyben és miért, mi lesz művészetének mesterjegye.
A kortárs magyar képzőművészet néhány alkotója – ha nem is életműve egészében, de évtizedes korszakokban – időről időre csaknem ugyanazt emeli a képsíkba. Váli Dezső, Krajcsovics Éva, Vojnich Erzsébet művészete közeli rokonságban áll egymással. Nem valószínű, hogy Vojnich Erzsébet kizárólag azt látná a világból, mint amit képein megmutat, hogy csak annyit fedezne fel belőle mint közlésre érdemest. Valamiért mégis mindig ugyanazon a ponton függeszti fel képei továbbírását: a kiüresedett, kiüresített belső tereknél, csarnokoknál, várótermeknél, a sötétszürkétől a világos barnáig terjedő falmezőknél, a félhomályos alagsori átjáróknál, a monoton apadó, forduló lépcsők közelében.
Képeit rendre fénykép ihleti, de felülírja, átszínezi őket. Vélhetőleg azért, mert egyszer meglátott, megértett valamit e végtelenül elmagányosított, magára hagyott, el is feledett, gyakran nehezen felidézhető terekben. Képi szegényességük, puritánságuk így nem benső szürkeség, kiüresedettség, hanem a felfokozottság, a megtaláltság jele: a figyelem koncentráltsága és mérlegelő, válogató gesztusa szerint, de személytelenül, takaró fények körében neveli otthonossá ridegségüket, idegenségüket.
Festészete több rokon vonást mutat a keleti, a szemlélődés szülte megjelenítéssel, ahogyan az európai metafizikus festészeti hagyományokkal is. Szemlélete és művészi intenciója szerint alkotásai olyan figyelem megnyilatkozásai, amelyek az üresség megragadására, tehát a megragadhatatlanra irányulnak. A képtárgyak már csak olyasfajta térjelzetek, rekvizitumok, amelyek arra hivatottak, hogy az ürességet ellentétében sejtessék meg, a profánban felmutassák a szakrálist. Noha zárt terek jelennek meg képein, a bezártság érzete mégsem teljes: mindig nyílik egy ajtó, valahol beszökik a fény, a lépcső dinamikája sejteti, hogy valahonnan valahová vezet.
A téri mezítelenségben pedig, amit keres, csend nyílik mindenre, hiszen a Semmi történik: az elcsendesült, lehalkított, szenvtelen, az ember egyedisége fölé emelt létezés. E lépcsők járhatatlanok, e terek belakhatatlanok – nem is jelenik meg sehol emberi figura, hogy járja, hogy lakja. És mégis: alkotójuk ezeken tanul meg járni, végül is itt ismeri fel művészotthonát: e terek templomi magányában, ahol mintha Isten lakna, kinek néha hallani hallgatását.
balázs sándor

Vojnich Erzsébet tárlata
Bartók 32 Galéria
Március 24-ig